Tegnap láttam az Ópiumot (most már tegnapelőtt). Nem is tudom mit írjak. Azt nem, hogy végre egy jó magyar film, mert az nem lenne helyénvaló. Az általános felfogással ellentétben azt gondolom, hogy igenis vannak jó magyar filmek. Tessék menni a moziba be és megnézni Kirsti Subøt. Teljesen elvarázsolt a norvég színésznő. Oscar díjas (annál sokkal jobb) alakítás. Itt meg kell jegyeznem, hogy az Oscar díjról ugynazt a véleményt osztom, mint Sick Boy a Trainspottingból. Azóta is azton röhögök, hogy mekkora már a filmben, a műalkotásban magában, ha úgy tetszik, kijelenti, hogy az Oscar egy nagy semmi, és különben is én köpök rá, nemérdekeltek, ha megkapnám akor se mennék el átvenni. Fura. Sajnos a könyvet magát nem olvastam, jó lenne tudni, hogy már abban is benne van-e. Arany Pálmát a filmnek és elismerést Kirsti Stubø-nak. Mert amit nyújt az nem semmi. Persze a színészekben nem azt kell tisztelni, hogy mennyit szenvednek egy szereppel, „könnyű” a téma vagy nehéz (ez pontosan azt jelentené, hogy teszem azt egy vígjátékban könyebb eljátszani egy szerepet, mint mondjuk egy melodrámában. Ami totális hülyeség.), hanem a „végeredmény”, az alakítást magát. De mégis most önellentmondok. Ez egy nehéz szerep (lehetett… Nemtudom). És maga az alakítás pontos. Precíz. És hogy én is pontos legyek: Profi. És hogy most a filmről is beszéljek: Profi. A profizmus vonatkozik az egész alkotásra. Végre egy olyan film, amelyben képek vannak… Érted? Képek! The medium is the message!! Már ezer éve mondom: egy film a képektől film. Nekem nem kell üzenet, jelentés, síkok – most azért sarkítva fogalmazok – vannak a képek és azok pedig peregnek. És ez a film. A képeknek van jelentéstartalmuk. Azok keltenek atmoszférát, hangulatot, mutatnak be dolgokat, mutatnak be azereplőket, jellemeznek. A filmben nem a szereplők jellemzik egymás hanem a képek. Ezért lesz örökre ambivalens az irodalom, vagy az irodalmi művek és film viszonya. Ami működik a papíron, megírva és fergeteges katarzist okoz (hoppáré, a katarzis nemigazán fergeteges…az van. Vagy nincs. Fakultatív) az nembiztos hogy filmen is működik. Vagy éppenséggel máshogy. Mert egy más műfaj. De szerintem ezt mát annyian leírták. Itt galoppírozza el magát sok forgatókönyvíró (szerintem) és ezért nagyon nehéz bármilyen irodalmi alkotást filmre vinni. Mert, aki olvasta a könyvet soha nem annak a visszképét fogja a vásznon látni, ami ő olvasott vagy elképzelt.
Ópium: egy alkotás. Mindennel, ami ezzel jár. Hihetetlenül sikerültek a jelmezek és a díszlet. A maszk is nagyon jó. A zörejek nem hangosabbak, mint a főszereplők dialógjai (hja, kéremszépen…), de ugyanakkor jelen vannak, a színészek kíválóak, László Zsolt mint mindíg, Ulrich Thomsen mint mindíg, a norvég színésznő Klein Gizella szerepében pedig egyedülálló. Mélységet ad a karakternek, látod, hogy őrült, el is hiszed meg nem is. Brenner doktor pedig vegetál. Művész is meg nem is. Gizella tud írni, csaképpen nem akar, Brenner meg akar, de nem tud. Erről egyébként teljesen az Amadeus jut eszembe, ami úgy mutatja be Mozartot mint egy félőrült elviselhetetlen hülyegyereket, miközben a kifinomult Salieri egyszerűen nem olyan tehetséges. Nem képes megérteni, felfogni, jelentést adni annak, hogy a zsenialitás egy számára értékelhetetlen személy birtokában van. Brenner nem is kíván jelentést adni ennek. Meg sem kísérli. Rezignáltságát semmi nem tudja áttörni (és Ulrich Thomsen ezt a fásult, már nem is cinikus, már nem is félmosolyt zseniálisan jeleítette meg).
Ez nagy mozi. Gyönyörű film. Van amikor én sem fanyalgom. (Ritka.)
